Mit is nevezünk forrásnak?

A források a felszín alatt található vizek természetes felszínre törési helyei. Lehetnek állandó vagy időszakos jellegűek, illetve nagy csoportjaikat tekintve talajvízforrások, rétegvízforrások, valamint a Bakonyra is oly jellemző karsztforrások. Azok a források, melyek vízhozama meghaladja az 5 liter/percet, még akkor is, ha időszakosan elapadnak, ex-lege védett természeti értékek, azaz a természetvédelmi törvény erejénél fogva védelem alatt állnak.

A Bakony forráskataszterezése az elmúlt években zárult le, melynek eredménye a szakembereket is megdöbbentette. A forrásokban szegénynek hitt Bakonyvidék vizekben valójában igen gazdag terület, az 5 liter/perc feletti vízhozamú források száma közel ezerre tehető.

Más kérdés, hogy Bakony középső területe forrásokban (bakonyi nevükön „kutakban”) valóban szegény, mert a víz ezeken a területeken inkább elszivárog, mintsem a felszínre lép. Ezért is volt fontos szerepe ezeknek a kutaknak egy-egy település létrejöttében, amit már az is elárul, hogy nagy számban találunk itt kutakról elnevezett falut, pusztát: Úrkút, Lókút, Iharkút, Hidegkút, Gyertyánkút (a mai Hárskút része), Pénzeskút (a mai Pénzesgyőr része) és Csékút (a mai Ajka része).

Víztároló „szivacs”: a Bakony karsztvíz-készlete

A Bakony fő tömege a vizet jól áteresztő mészkőből és dolomitból áll. Ezek az ún. beszivárgási területek, ahol a felszínére érkező csapadék legnagyobb részét elnyeli a kőzet, és egészen a helyenként akár 200-300 m mélyen lévő karsztvízszintig szállítja. A beszivárgási területen legnagyobb kiterjedésben a felsőtriász (200-228 millió éves) Fődolomit van a felszínen, ezt követi a Dachsteini mészkő. Ez a két kőzet alkotja a főkarsztvíz tároló mintegy 90%-át. E két kőzet vastagsága helyenként eléri az 600-1000 métert is. Gyakorlatilag a Keszthelytől Budáig terjedő terület egy összefüggő főkarsztvíz tároló, területe meghaladja a 10.000 négyzetkilométert. A Hévizi-tó, a budapesti gyógyfürdők, a tapolcai Malom-tó, a tatai Fényes-források, a pápa-tapolcafői óriás karsztforrások, és természetesen a teszéri források is ebből a vízadó rétegből táplálkoznak.

Önmagában a víz nem oldja különösebben a karbonátos kőzeteket, ám a lehulló csapadékvíz egyrészt a levegőből, másrészt a növényzetről jelentős mennyiséfű széndioxidot (CO₂) visz oldatba, mely a vízzel (H₂O) reakcióba lépve gyenge savat (szénsavat, H₂CO₃) alkot. A víz elszivárgása során így képes oldani a mészkövet (CaCO₃), és mire a karsztvízszintig elér, telítődik kalcium karbonáttal. Ennek révén alakult ki, ill. fejlődik napjainkban is a Bakony számtalan barlangja.

CO₂ + H₂O = H₂CO₃

H₂CO₃ + CaCO₃ = Ca₂⁺ + 2HCO₃^-

Miért éppen Pápateszér?

Ha egymás mellé helyezzük a Bakony geológiai és vízrajzi térképét, magyarázatot kapunk arra, hogy a karsztvizek miért éppen a hegylábi területeken törnek a felszínre. A források ott fejlődnek ki, ahol a közvetlen környék exhumálódása (kitemetődése) következtében a környezetéhez képest magasabb helyzetű mészkő rögben valamilyen oknál fogva megszűnik a karsztvíz leszorított tükrű áramlása. Kifejlődik a rög területén az áramlási rendszer, amely a karsztvíz felszínre bukkanását eredményezi. Pápateszér esetében a vízszintes irányú továbbáramlást azok a vízzáró agyag tartalmú üledék rétegek akadályozzák meg, melyek az Oligocén és a Miocén idején, kb. 34-10 millió évvel ezelőtt, folyók és patakok kavics hordalékaként rakódtak le az akkor már kiemelkedő Bakony előterében. Pápateszéren a felszínen mégsem ezekkel az üledékekkel, hanem az ezeket fedő, a Pleisztocénben áthalmozott Pannon eredetű honokkal találkozunk pár 10 méter vastagságban.

A források előtörésének másik oka a tektonikában keresendő. A Triászban, valamint a földtörténeti negyedidőszakban leülepedett karbonátos kőzeteket a földkéreg mozgásai törések, vetődések mentén erősen összetörték és eredeti helyükről kimozdították. Annak ellenére, hogy a mészkőrétegek vízszintes réteglapjai mentén a víz igen jól szivárog, a keresztirányú törések mentén a függőleges irányú vízmozgás is jelentős. A Bakony északi előterében húzódó törésvonalak mentén nemcsak a hegység legmarkánsabb emelkedési zónája alakulhatott ki, hanem a felszín alatti vizek is utat találtak a felszín felé. A Bakony emelkedése és a Kisalföld medencéjének süllyedése egyébként napjainkban is tart.

A karsztvíz tehát a hegylábi karsztforrásokban tör a felszínre, melyek vízhozama általában igen nagy, összehasonlítva a például a más genetikájú talajvízforrásokkal. Amellett, hogy nagy vízhozamúak, vízhozamuk kiegyenlített is, azaz nagy ingadozásoktól mentes, az elapadás természetes körülmények között pedig szinte kizárt. Ez a vízutánpótoló hatalmas karsztvíz tömeggel magyarázható. Elmondható még, hogy a karsztvizek minden esetben magas ásványi anyag (elsősorban kalcium és magnézium) tartalmúak, köszönhetően az útjuk során végbemenő oldási folyamatnak. Éppen ezért árulkodó jele a karsztforrásoknak a környékükön kiváló édesvízi mészkő (travertinó), mely a források által táplált vízfolyásokban akár gátakat is emelhet. Ennek legszebb példája hazánkban a bükki Szalajka-völgyben a Fátyol-vízesés. A kiválások anyaga nem más, mint a vízből a felszínre lépés miatt lecsökkenő nyomás és a megnövekvő hőmérséklet hatására kicsapódó kalcium karbonát.

Miért éppen a malmok?

A fentiekben említettük, hogy a karsztforrások vízhozama bő és kiegyenlített. Kézenfekvő, hogy az ember ezekre a vizekre telepítette az első malmokat, hiszen nem kellett félni az esetleges vízhiányból adódó leállásokra. Tapolcafőn, az itt eredő Tapolca-patakon a Marcalnál lévő torkolatig például volt olyan időszak, hogy 36 malom működött folyamatosan. A bő vízhozam mellett az itt feltörő langyos (16-18 Celsius fokos) karsztvíz¹ a források közelében még télen sem fagyott be, így egész évben őrölhettek a molnárok.

Pápateszéren ugyan hideg karsztvíz² adja a források vizét, ám ezek kellő vízhozama mindig biztosította a malmok elterjedését a területen.

Elnémuló források

A karsztvíztároló csaknem természetesnek tekinthető vízforgalmát az 1950-es évektől, a karsztvíz veszélyes bauxit- és szénbányák biztonságát szolgáló vízkiemelések gyökeresen átalakították. Az 1951-1990 között a kiemelt több mint 10 milliárd köbméter karsztvíz legalább hét-nyolcszor töltené meg a Balatont! A vízkiemelés mértéke jelentősen meghaladta a helyi és a regionális utánpótlás mértékét, ami a karsztforrások elapadásához vagy vízhozamuk jelentős csökkenéséhez vezetett. Az utánpótolódás (azaz a beszivárgás) átlagos értéke 500 köbméter/perc³ körüli a teljes karsztos víztárolóra nézve. Ezt az értéket a bányászati célú víztermelés, illetve ezen felül a termál- és ivóvíz kutak vízkivételei mintegy 60%-al haladták meg: 1960-1970 között 700-800 köbméter/perc értékek voltak jellemzőek. A karsztvízszint Fenyőfő és Pápateszér környékén 50 métert süllyedt az eredeti állapothoz képest, de voltak olyan területek is a Bakonyban, ahol 100-120 métert esett a vízszint. (ld. mellékelt ábra)

Az 1980-as évek közepétől kezdődően a bányászat fokozatosan háttérbe szorult, míg nem 2013-ban bezárták az utolsó mélyművelésű bányát is a Bakonyban. Időközben a több évtizede néma hegylábi karsztforrások újra feltörtek, vízhozamuk stabillá vált Tapolcafőn és Tatán csakúgy, mint Pápateszéren.

¹ A Tapolcafőn felszínre lépő víz tulajdonképpen nem tisztán karsztvíz, hanem ún. karsztvizű hévíz. A Kisalföld vízzáró üledékei alól ide áramló hévizek keverednek a karsztvízzel, és langyos vízként törnek fel.

² A hideg karsztvíz (csakúgy, mint a forrásvizek többi típusa) az adott terület éves középhőmérsékletét mutatja, azaz 8-10 Celsius fok hőmérsékletű.

³ Az adat azt jelzi, hogy az éves összes elszivárgó csapadékvíz a beszivárgási területen egy perce vetítve mekkora értékű.

(Az ábra forrása: Alföldi L., Kapolyi L.: Bányászati karsztvízszint süllyesztés a Dunántúli-középhegységben. MTA, Budapest, 2007.)